Éjszaka. Tengerpart. A Hold fényét csak a rózsaszín homok és egy fűzfa veri vissza. A sötét lombokon meg-megcsillan a Hold vöröse. A halászok most térnek vissza a tonhal halászatból nagy zsákmánnyal. Ez a keret a képből kilépő lány szelíd bánatához. Gauguin így mondja el a Noa Noa-ban:

"Rövid idő után már kapásom is volt, ezúttal óriási tonhalat emeltünk ki a vízből. Hallottam, társaim nevetgélnek és suttognak mögöttem. Másodszor is eredményesen működtem. Én a dicsőségben úsztam. Ám a dicséretek özönébe, akárcsak első sikeres fogásom után, megmagyarázhatatlan suttogás és nevetés vegyült. ... Sarokba szorítottam a legényt, aki végül elárulta, hogy ha a horog a hal alsó álkapcsában akad meg, - úgy mint az imént -, ez azt jelenti, hogy a halászt távollétében a vahinéja megcsalja. Mosolyogtam, egy szót sem hittem az egészből...

Elérkezett az alvás ideje, és amikor már egymás mellett feküdtünk, hirtelen
az kérdeztem:
- Jó voltál ma?
- Igen.
- Jól érezted magad mai szeretőddel?
- Nem volt szeretőm.
- Hazudsz, A Hal elárulta.

Tehura felemelkedett, és merően nézett rám ..... és imát mondott fennhangon. Amikor befejezte imáját, Tehura odajött hozzám, szeme könnyes volt és így szólt:
- Meg kell verned engem, nagyon meg kell verned!
....
Örökre átkozott legyen kezem, ha valaha is ráemelném a természet e remekművére!
....
Tehura szemében nagyon különös lehettem. Ám én még különösebbnek találtam Őt ezen az Isteni Éjszakán."