Az én "Déltengerem"

Álmos kisvárosban születtem. Akár erről formázhatta volna Karácsony Benő Napos oldal c. könyvét. Aztán felgyorsultak az események: Felvidék, egy kis falu a Bajor Alpokban, apai Nagyapám Tisza-menti kúriája. Nem is érdemes továbbsorolni, mert ezek a Tisza-menti évek az elvadult kúriakertben beleégtek a lelkembe. A Tisza. Nyáron a kanyar másik oldalán felforrósodott lagunák, a lapátkerekes gőzhajó keltette hullámok meglovagolása. A kertben virágok, gyümölcsök, a zsalugátereken lávaként lefolyó forróság. Még a tavasz számított valamit, de az ősz, meg a tél csak arra volt jó, hogy lehetett várni a nyarat.

A Nagyapa kúriája (akvarell)

Igy, amikor elvégeztem az egyetemet és Budán telepedtem meg, első dolgom volt, hogy telket vettem az északi parton, vidéki házat építettem a nádas mellett. Végigláttam a vizet Tihanytól Badacsonyig. Évente száz napot töltöttem ott. Csend. Béke. Nyugalom. Fülemüle dal. A hullámok szelíd morajlása. Fürdés az ásványvíz minőségű lágyvízben. Napozás. Paradicsom. Édenkert.

Az "én Déltengerem"
(balatoni kép)

A 80-as években Szentpétervárra kellett utaznom. Szolgálati útlevelemet átvenni mentem a Minisztériumba. Útközben egy antikvárium kirakatában megláttam egy albumot. A sosem hallott festő, valami francia Gauguin Polinéz ihletésű képei lecövekeltek. Megvettem az albumot. Az album minősége elképesztően gyenge volt, de az elfuserált szineken is áttünt, hogy az eredetik egészen másmilyenek. Lehet, hogy láttam már ezeket? Az album végén megtaláltam a festő képeinek teljes katalógusát, így láttam, hogy az Ermitázsban számos Déltengeren festett képét láthatom.

Akkor még a szolgálati útlevélnek "becsülete" volt. Nyitáskor egyedül léphettem be a cárok hajdani egyik nagytermébe. A Pasztorál már várt. A sárga kutya csahhintott, a Lány mosolygott, a virágokból édes illatot hozott a fuvallat. Száz év után ismét találkoztunk. És összeölelkeztünk. Ahogy hazajöttem, egy hétvégén megfestettem a Pasztorált. Aztán még sok mást. Lassan eszembe jutott "festeni".

313. Esti fények