Tábory Maxim: Égbe-omló alkonyat

Parazsat ont a horizont,
folt, lenge füst a Napkorong.
Még egyre küzd, majd elborong.
A buja csönd, száz szín, sugár
mit felköszönt, úgy megcsudál
a HoldLeány.

Ezüst haján sóhajt a Fény,
ha hull felém a szürkület.
LÁNGRA VÁLVA SZÁLL A VÁGYA, s megremeg:
"Tenélküled nem élhetek."

Rengő lombok felett lengő sápadt fénye,
e könnyű varázs-palást a fákra lebeg,
s a húnyó Napra és a Földre nesztelenül
messze terül,
hogy az árva éjji tájra álom-hímes
lenge-kék leplét tárja...