452

Ez a kép két változatban készült Hiva Oan. A másik a 453. sorszámú a Classici dell' arte Ricolli katalógusában (W620).

Bogdán László: Lovasok a tengerparton (Gauguin festménye alá)

A lovasok a tengerparton. Derű, fény, meleg ragyogás. Reggel van? Kora délután? A kép megejtő erőterében időtlen a látomás. Lehet, hogy ez az Éden?...
Hat lovas: négy férfi, két nő. Vagy fordítva? Egy lány gyalog, mellét takarva álldogál, bokáig süllyed a homokban, verik a fények, fényostorok. Valami fák is látszanak, vékonyak, mint az angyalok, égen felhők kerengenek, libegnek is a szélben. Szél van? A sziluettjük felragyog. Távolabb a tenger morajlik, a zátonyok most elmosódnak, megejtőn a semmibe hullnak, ötvenkét év is itt zuhog. Élnek-e még a szereplők, Gauguin kedvenc modelljei, lovon táncoló szentjei, lehet, hogy mégsincs nemük?

S persze Tahiti fényei, színei, a homokdűnék, a hullámok tajtékjai és minden együtt, a lovak, s aztán megint a lovasok, a lovasok a tengerparton. Hajnal van, délután, alkonyat? Mit akar a fehérruhás lánytól a másik? Mire kéri? Kér, vagy kérdez? Eldönthetetlen, a kép mágikus négyszögében mit akarnak a lovasok? Te nem vagy itt. Én sem vagyok. S most mégis belépünk a képbe, megtudni tőlük, mi a céljuk? És innen hová lovagolnak? A gyalogos lány itt marad, egyikük sem viszi magával? Mi lesz vele? Meg kellene tudni.

És felnyerítenek a lovak. Ott forgolódunk körülöttük. Beszélünk hozzájuk. Téveteg meredten néznek át felettünk, számukra mi nem létezünk, a kép mágikus világában nem jutnak hozzájuk el szavak. A szavainkat nem is értik, vagy ha megértik, félreértik, nem alakulhat ki kapcsolat. Mindörökre magányosak.

És amíg köröttük bolyongunk, megérthetjük magányukat. Mert végül minden így marad, lány, angyal, fák és lovak, a lovasok a tengerparton és a vad, nyári kábulat.


Kányádi Sándor: Ha én Zápor volnék

Ha én Zápor volnék, Égigérő Zápor,
áztatnám a Földet istenigazából.
Hogyha Napfény volnék, melengető Napfény,
minden sugaramat széjjel teregetném.

Ha én Harmat volnék, minden este, s reggel
lábujjhegyen lépnék bársonyos füvekre.
Hogyha Szellő volnék, erdőn, mezőn által
járnék a virágok fímon illatával.

vissza

előre