312. Holdtánc

A kép másik változata a 313. Esti fények

Az egykori istenek menedéke az asszonyok emlékezete.
Úgy érzi, Tehura bronzteste szóvá változik. Hallgatja a régen elnémult hangokat. Megelevenednek az áldozati helyek, a templomok, újra nőnek a riasztó, hatalmas kőbálványok, megszülettek a Képzelet Boldog Szigetei.

Az alkony fényében a hegyről vörös lávaként lezúduló folyó partján két lány élvezi az Álló Időt vörös kutyájuktól figyelve, míg a túlsó parton a
Holdistennőnek mutatnak be kultikus táncot.


Juhász Gyula: Noa Noa

Fáradt, fantasztikus és beteg zene árad,
Idegen illatok és idegen zene.
Látok égő talaj ölén nagy, szomjú fákat,
Melyeknek bús vihar áldása kellene!

Látok a végtelen meddő méhébe veszve
Fehér madarakat lebegni nesztelen,
Óriás, bíboros virágok néma kelyhe
Ujjong a Nap felé, mely áll a rőt egen!

Táncolj Noa Noa, beteg vágyak virága,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya,
Hajad, mint Tahiti égő fövenye sárga
És gyilkosan forró szád véres mosolya!

Táncolj Noa Noa, táncolj be bús szívembe,
Tiporj közönyösen, táncolj Noa Noa,
Ó részeg feledés, ó gyilkoló szerencse,
Táncolj Noa Noa, asszonyok asszonya!

vissza

előre